A poli(éter-uretán) hidroxil-végű poliéterek és diizocianátok poliaddíciós reakciójával szintetizált polimer; molekulaszerkezetét a poliéter szegmensek és az izocianát -eredetű csoportok váltakozó kapcsolódása jellemzi. A tudományos irodalomban „poliéter- típusú poliuretánként is emlegetett kifejezést” a Tudományos és Technológiai Kifejezések Nemzeti Bizottsága hagyta jóvá és adta ki 2016-ban, és a *Kémiai feltételek* (2. kiadás) tartalmazza.
Az 1970-es években Feng Xinde csapata modellvegyületekkel végzett reakciókon keresztül tisztázta a poli(éter-uretán) oltási helyeit és mechanizmusait; ez a munka megkapta az Állami Oktatási Bizottság Tudományos és Technológiai Fejlesztési Díjának második díját 1986-ban. A szintetikus módszerek közé tartozik a két-lépéses oldatos polimerizációs eljárás,-politetrahidrofurán-propilén-oxid-kopoliéter, difenil-metán-diizocianát és blokk-poli(etilén-diol){{}-var{s{{{}-éter{6} előállítására. kemény-szegmens tartalma-és alacsony-hőmérsékletű polikondenzáció, amely szilícium-tartalmú lánchosszabbítókat alkalmaz a hőálló-szilícium{12}}tartalmú poli(éter-uretánok előállításához). Az alkalmazások az orvosi implantátumoktól, például a szívritmus-szabályozóktól és a mesterséges vérerektől a háromdimenziós porózus állványanyagként történő felhasználásig a szövettechnológiában. A kutatók környezetre érzékeny poli(éter-uretánokat) is kifejlesztettek a szabályozott gyógyszerfelszabadulás érdekében, és javították ezek hemokompatibilitását az ózon{19}}aktivációs grafttechnológia segítségével.
